A design-ról…
Képzelj el egy szikár, nagybajszú, pipázó paraszt embert. Egy olyat, akit szeretsz és tisztelsz. Egy olyat, akinek a hétköznapi tárgyai az ésszerű funkcionalitásról, időtálló szerkezetről, a lelket melengető díszítésről szólnak. Ma ezt divatosan így mondjuk: racionalitás és emocionalitás.
Fogd az öreg ficsúrt, helyezd egy nagyvárosi környezetbe, hagyd, hogy rácsodálkozzon a sok dámára, elámuljon egy-egy romkocsma láttán, kicsit szédüljön a forgatagtól, a metropolista életritmustól.
Később, mikor már némileg magához tért és valamicskét megértett a nagyváros dinamikájából kérd meg, hogy készítsen tárgyakat neked. Amikre neked, te nagyvárosi fenegyerek, épp szükséged van.
Na, ez vagyok én: egy neoparaszt, a szó legpozitívabb értelmében.
És hogy mit gondolok a design-ról? Hol a helyem a tárgyalkotásban? Erre egy nagymesterem adta meg a leghitelesebb választ: „A helyünk pontosan a szüleink és a gyerekeink között van”. Szellemi örökségedhez add hozzá a saját, legjobb tudásodat, és tedd lehetővé gyermekeid számára, hogy ők is merítsenek belőle.